Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza. A rádióvevõ õsének Hertz rezonátora tekinthetõ, amellyel 1887-88-ban kísérletben bizonyította az elektromágneses hullámok létezését. Az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlési hullámok gyakorlati alkalmazását és a drótnélküli távírót. Az orosz Popovnak 1896-ban 250 métert sikerült "megtennie" az elsõ drótnélküli táviratváltással, öt évvel késõbb pedig már Anglia és Amerika között is vezeték nélküli összeköttetést létesített. Lee de Forest 1906-ban feltalálta a háromelektródás csövet, a triódát, mellyel tökéletesebb vevõkészüléket lehetett létrehozni. Így lehetõvé vált, hogy a rádió ne csak jeleket, hanem emberi hangot is közvetítsen.

Az elsõ rádiómûsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az elsõ rendszeres adás. A rádiómûsor-szórás hamarosan Európában is elterjedt: 1922-ben megalakult a British Broadcasting Co. Ltd. (BBC), és Németországban két magántársaság megkezdte a sugárzást.

Magyarországon a rádiózás Európában egyedülálló elõzménnyel vette kezdetét, amely nem volt más, mint a Telefonhírmondó. Puskás Tivadar (a telefonközpont létrehozója) Budapesten 1893. február 15-én indította el a telefonhálózaton keresztüli hír- és mûsorközlést. A magyar rádiómûsor-szórás 1925. december 1-jén hivatalosan is megindult, aminek elõre látható következménye volt, hogy a drótnélküli rádió hamarosan vetélytársa lett a telefonhírmondónak, majd háttérbe is szorította.

Az elsõ rendszeres rádióadás elindítását követõen világszerte megkezdõdött a készülékek ipari szintû elõállítása. Magyarországon az Egyesült Izzóban gyártott elektroncsövek felhasználásával a Telefongyárban 1917-18-ban már folyt a katonai rádióadóvevõ-gyártás, de nyolc évet kellett várni arra, hogy kezdetét vegye a nem katonai célú rádiókészülékek elõállítása, amelyek jelentõs része - az 1930-as évek közepéig - a német Telefunken cég licence alapján készült.

A Magyar Wolfrámlámpagyár 1925-ben kezdte meg a rádiókészülékek gyártását, és termékeit Orion márkanéven hozta forgalomba. A Philips cég magyarországi érdekeltsége 1931-ben indította el a rádiógyártást. A Standard Villamossági Rt., mely az Egyesült Izzó részlegébõl alakult, 1928-tól az 1940-es évek végéig töltött be fontos szerepet a hazai elõállításban. A Siemens cég 1941-ben jelent meg a magyar piacon, és a háború végéig vette ki a részét a gyártásból. A Vadásztölténygyár (késõbbi nevén Videoton) 1955-tõl csatlakozott a vevõkészülékek gyártóihoz. A nagyobb cégeken kívül mintegy 30 kisebb-nagyobb gyár is ezek közé tartozott. Így például az Ericsson Magyar Villamossági Rt. (1924-26.), az Engel Károly által alapított EKA cég (1934-47.), a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) (1955-56.) és a Fénycsõ K.SZ. (1956-57.). A jelentõs számú üzem létrejötte egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország európai nagyhatalom lett e téren: a siker csúcsán hazánkban készült a világ rádióinak 30 százaléka.

Visszatérve az õskorra, a legelsõ rádiók vezeték nélküli kristálydetektoros vevõkészülékek voltak. Ezt a típust az amerikai G. W. Pickard találta fel 1906-ban. A detektoros rádiónak az volt az elõnye, hogy a mûködtetéséhez nem volt szükség hálózati áramra vagy telepekre, a hátrányát viszont az jelentette, hogy csak a közeli, nagy teljesítményû adásokat tudta venni, és az állomáselválasztó képessége is gyenge volt. Ráadásul ezt a készüléket egyszerre csak egy személy hallgathatta fülkagylóval. Ha már többen szerették volna hallgatni az adást (például a család többi tagja), akkor hangszóróra volt szükség. Ám ezt a kristálydetektor egyedül nem tudta megszólaltatni, ezért az éterbõl fogott jelet fel kellett erõsíteni. Erre találták ki az elektroncsövet, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkezõ jelek megerõsödjenek, tízszeres-húszszoros értékeket érjenek el.

Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-tõl hozták forgalomba a lámpásnak elkeresztelt elektroncsöves rádiókat. A harmincas évektõl kezdõdött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevõk voltak több hullámsávval, ugyanis a hosszúhullám és a középhullám mellett a rövidhullám is megjelent.

Az elektroncsöveket végül 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelõgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938-39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erõsségét jelezze. Nyugat-Európában már az 1920-as évek elején gyártottak csöves készülékeket, melyek egy lapos dobozból álltak, tetejükön a rádiócsövekkel, és a dobozhoz tartozott még egy hajlított formájú hangszóró (exponenciális tölcsér) is, az úgynevezett hattyúnyak.

A hazai lakosság körében az 1939-40-es ?Néprádió-akció? révén terjedhetett el a rádiókészülék. Az ötlet Hóman Bálint nevéhez fûzõdik, aki úgy vélte, a magyar lakosság megérdemelne egy olcsó, szolid küllemû, "lámpás" rádiókészüléket. A "Hóman-féle Néprádió" gyártására négy budapesti rádiógyárral (Orion, Philips, Telefunken és Standard) kötött megállapodást a kereskedelemügyi minisztérium. Az elsõ Néprádió Kossuth-címerrel ellátott, középhullám hallgatására alkalmas bakelitkészülék volt. A kereskedelmi ára 48 pengõt tett ki, viszont 24 havi részletfizetéssel már 2-3 pengõért hozzá lehetett jutni. A Néprádió iránt meglehetõsen nagy kereslet mutatkozott: 1939 októberére 130 ezerre nõtt az igénylõk száma, jóllehet a kormány mindössze 20 ezer készülék gyártására kötött szerzõdést a gyárakkal. Ezért szükség volt a második Néprádió-akció megindítására: 1940 februárjában 25 ezer készülék gyártásáról döntöttek. A népvevõ azonban a gyárak szempontjából nem számított igazán jó üzletnek, ami azzal járt, hogy további akciókra ekkor nem került már sor. A legyártott 45 ezer készülék egyáltalán nem elégítette ki keresletet, a falvakba szinte semmi sem jutott belõle. Így a II. világháborúig a magyar lakosság többsége detektoros rádiót használt.

A vevõkészülékgyárak már 1945 elején megkezdték a termelést, a választékukban a kisszupertõl rövidhullámú-sávos nagykészülékig a teljes palettát fel lehetett lelni. A háború után, 1948-50 körül új mozgalmak születtek: az úgynevezett Népszuper- és Néprádió-akciók. A Népszuper készüléket csak az vásárolhatta meg, aki még nem volt elõfizetõ. Az ára 12 havi részletre történõ vásárlás esetén 730 forint volt. A nagyon olcsó, 380 forintos Néprádió, mely alacsony ára miatt széles réteghez eljutott, 1949 decemberében készítették el. Az Orion- és a Philips gyárban elõállított olcsó példányok már szuperkészülékeknek tekinthetõk. Az elsõ mintakészülék a teljes középhullámú sáv vételére alkalmas volt, ám a politikai helyzet következményeként a végleges kivitel már csak három középhullámú frekvencia, a Kossuth és a Petõfi adó, valamint a helyi közvetítõállomás vételét tette lehetõvé. Az élelmesebbek azonban úgy alakították át ezeket a készülékeket, hogy a nyugati rádióállomások magyar adásait is tudják venni velük, pár év múlva pedig szinte egy teljes iparág fejlõdött ki az átalakításukra.

Az 1956 elõtt gyártott rádiókészülékeken alul helyezkedtek el a forgatógombok, középen a skála és felül a hangszóró és a varázsszem. Ezt követõen azonban, egészen az 1970-es évekig már nyomtatott áramkörökkel kombinált nyomógombos rádiókat gyártottak. Az 1950-es évektõl kezdõdõen 1963-ig a vevõkészülékek többsége az Orionból került ki.

A tranzisztoros rádiókészülékek elõállítása 1954-ben kezdõdött el, ezeknél az elektroncsövek helyett félvezetõ kristályokat alkalmaztak. Így jelentõsen csökkent a készülékek mérete, súlya és mûködés közben a hõmérséklete is, ráadásul lényegesen kevesebb energiát fogyasztottak. Az 50-es, 60-as években Magyarország fontos exportcikke lett a rádió, jutott belõle Közel- és Távol-Keletre, Nyugat-Európába is. A sikeres idõszaknak azonban 1973-75 körül vége szakadt: a KGST verdiktje értelmében hazánk Bulgáriának adta át a rádiógyártást.